14. fejezet

A szobában csend honolt. Minden túl mozdulatlan volt. Automatikusan a betegágy felé fordultam. Tim ott feküdt és csövek lógtak ki a kezéből. A feje be volt kötve, a lába és a jobb keze pedig gipszben. Éreztem, hogy megroggyan a térdem és csak Harry tart meg.
Ekkor megindult az élet.
- Sophi! - pattant fel anya a székből, amiben addig ült. - Kicsim! Minden rendben lesz! - győzködte inkább magát, mint engem. Látszott rajta, hogy már jó ideje nem aludt.
- Mi történt? És hol van apu?
- Kicsim gyere ülj le. El kell valamit mondanom.
- Mi történt?
- Hát kezdem Tim történetével. Emlékszel, Timnek mindig is gondjai voltak az ovis csoport társaival. Sosem jött velük ki valami jól.
- Igen.
- Hát azon a napon, amikor hívtalak, történt egy baleset. Tim leesett egy fáról, ami 4 méter magas volt. És mondanom sem kell, a legtetejéről zuhant le. - akaratlanul is felszisszentem - Eltört a combcsontja, 2 bordája és a karja. És kómába esett. - az utolsó mondatok alatt már sírt. És akkor belőlem is kitört a sírás. Harry próbált megvigasztalni minket, de elég kevés sikerrel járt.
- Rendbe fog jönni?
- Az orvosok szerint igen. A törések, mindenféleképpen, viszont azt nem tudják, hogy milyen súlyos az agy rázkódása. Nagyon rosszul esett szegénykém.
- Azt mondtad Timmel kezded. Mi a másik?
- Nos, apáddal már egy ideje . . . szóval egy ideje egyre több konfliktusunk volt. - Jajj nee! Hallottam már ilyen történetet. - Hát a legutóbbi veszekedésünk kicsit eldurvult. - mondta, miközben majdnem, de csak majdnem észrevétlenül végig simított az oldalán. - Nem szeretnélek beleavatni a véres részletekbe, de azt tudnod kell, hogy úgy döntöttünk elválunk.
Ez a pillanat örökre megmarad bennem. Amikor megtudtam, lefagytam. Képtelenség. Ez lehetetlen. Olyan jó kijöttek egymással. Sosem veszekedtek. Vagy legalábbis én sosem láttam, vagy hallottam. De úgy látszik tévedtem. Ennyire vak lennék? Nem veszem észre, ha a saját szüleim kapcsolata válságban? Talán segíthettem volna . . .
Ekkor anya szakította meg a gondolataimat.
- Sajnálom kicsim. Most kimegyek Harryvel, hogy egy kicsit egyedül lehess és átgondold a dolgokat. Talán beszélhetnél Timmel, elvileg hall minket. Beszéld ki magadból, hidd el az a legjobb gyógyír. És még egyszer sajnálom.
- Nem a te hibád. - suttogtam. Ennyi tellett tőlem.

Miután anyuék kimentek, leültem Tim ágy mellé és megfogtam a kezét. Eleinte nem tudtam megszólalni, csak magamban gondoltam végig az elmúlt két nap történetét.
Olyan boldog voltam, talán túl boldog. Ezért most ezt érdemlem. Hogy a családom szétszakad, a kisöcsém pedig kómában fekszik ripityára törve. Talán nem érdemlek ennyi jó dolgot, amit Harry hozott az életembe és most visszaáll az egyensúly? Szörnyű érzés volt. Hiába tudtam, hogy semmiről sem tehetek, sokkal könnyebb volt magamat okolni a történtekért, mint anyát, apát vagy Timet.
Aztán elkezdtem beszélni. Fogtam a kezét és ömlöttek belőlem a szavak. Mindent elmondtam neki. Ahogy anya mondta, sokkal jobban éreztem magam utána. Megkönnyebbültem.

Olyan egy óra elteltével, Harry nyitott be, hogy megnézze hogy vagyok. Láthatta rajtam, hogy jobban, ezért odajött és leült mellém.
- Sophi ma nálam alszol. Haza foglak vinni, mert nem hagyhatlak itt.
- De én itt akarok maradni.  - ellenkeztem.
- Nem. Csak egy ember alhat itt és tudod jól, hogy anyukád itt akar lenni Tim mellett.
Lemondóan sóhajtottam. Igaza volt.
- Mennyi az idő?
- Fél hét.
Hoppá. Az az egy óra lehet, hogy nem is csak egy volt.
- Menjünk, rendben? Mindjárt lejár a látogatási idő.
- Oké.
Nagy nehezen felálltam, majd még egy puszit nyomtam Tim arcára és kimentem a szobából. A folyosón anyutól elköszöntünk és elindultunk Harryhez.

Még sosem voltam náluk. Kíváncsi voltam, vajon milyen a szobája, meg, hogy milyen maga a lakás.
Hát nem csalódtam. A lakás . . . hát hogy is mondjam. Fiúk lakták, na. Viszont, ha eltekintek a kupitól, akkor igazán szép volt. A falak halvány színekben pompáztak, kivéve a konyhát, mert az narancs sárga volt, és répák voltak a falra festve. Elég viccesen nézett ki.
- Louis. - magyarázta Harry nevetve. - Na, kíváncsi vagy az én szobámra is? - kérdezte, miután mindent megmutatott a lakásban.
- Ahha. - feleltem kicsit még mindig szomorkásan.
- Nézz rám. - fordította az arcomat az államnál fogva maga felé. - Nem tehetsz semmit Timért. Rendbe fog jönni, csak idő kérdése. Legyél egy kicsit boldog. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg. Ő sem örülne neki, ha ilyennek látna.
Erőtlenül elmosolyodtam, de éreztem, hogy igaza van.
- Rendben. Igyekszem.
Elmosolyodott és megpuszilt.
- Na ha ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Itt a boldogság barlangjának bejárata, amit egy hatalmas franciaágy tesz még jobbá. - mosolygott rám kacéran, majd felkapott és berohant velem a szobába. Ledobott az ágyra, és kibújt a pólójából. Megállt egy pillanatig, rám nézett, hogy felmérje van- e kedvem hozzá. Válaszul elmosolyodtam, mire a következő pillanatban már ott volt felettem és a nyakamat puszilgatta és a keze bebarandukolta a testem minden négyzet centiméterét.


Meghoztam a kövit. Remélem mindenkinek teszik. Sokat dolgoztam vele, habár mostanában elég rövid részek kerülnek ki a kezeim közül. A 15. fejezet legkésőbb holnap jön, de lehet, hogy még ma. Kérek szépen véleményeket!!!
puszi