20. fejezet

Itt ülök a szobámban. Ülök az ágyamon és patakokban folynak a könnyeim. A kezemben egy forró teával teli bögre, amit még anyu hozott. Már vagy 5 napja ki sem tettem a lábamat a házból, nem beszéltem senkivel csak Katettel. Most is lenn van a földszinten és anyuval beszélget. Azon gondolkodnak, hogy mi történhetett velem Rómában. Erről még képtelen voltam ugyanis beszámolni. Először is nagyon fájt, másodszor pedig Kate szemébe néznem anélkül is nehéz, hogy tudná mi történt.Ugyanis a problémám nem más, mint Peter, Kate bátyja.

Peter volt az, aki akkor is észrevett, amikor senki más. Ő volt az akibe totálisan bele voltam esve, addig a pillanatig, míg nem jött Harry. Ő mindig megmondta ugyan a véleményét rólam, de sohasem sértőn. Hozzá mindig fordulhattam. Olyanok voltunk, mint két tesó. Igaz nekem nehéz volt uralkodnom az érzéseimen, de megérte. Igazi barátom volt. Egészen addig voltunk így egymással, amíg össze nem jöttem Harryvel. Csalódott bennem.
Egyszer írtam neki egy levelet. Igaz sosem küldtem el neki, de ott volt a párnám alatt. Abban leírtam mit érzek iránta és, hogy milyen rég óta. Minden volt az a levél. A szívem, a lelkem, a vágyaim, a méltóságom. De sosem mertem elküldeni neki.
Ez a levél volt minden gond okozója. Teljesen megfeledkeztem már róla. Amikor pakoltam az olaszországi útra, a hálóingemmel együtt kerülhetett a csomagjaim közé . . .

Egy héttel ez előtt:

Reggel Harry ölelő karjaiban ébredtem. Jó volt így ébredni. Olyan boldog, teljes érzés volt.
- Jó reggelt álomszuszék. - köszöntött egy puszival.
- Neked is. - viszonoztam. - Asszem gyorsan megmosakodom. - Másztam ki mellőle, ugyanis nem akartam elijeszteni a szájszagommal.
- Oké. - hallottam a hangját. - Te, hol van a neszeszerem?
- Asszem a bőröndömben.
- Ja igen meg is v. . .
Fogmosás után, boldogan mentem vissza.
- Na ma ho. . . - a szavak elakadtak a torkomban.
Harry egy rózsaszín gyűrött papírt fogott a kezében az ágyon ülve. Meredten bámulta a sorokat, amiket két éve írtam.
Az a levél volt a kezében.
Lassan felnézett. Ezernyi érzést láttam a szemében kavarogni. Értetlenséget, csalódottságot, hitetlenséget, megvetést.
- Ez . . .
- Megmagyarázom. Azt már két éve írtam. Nem jelent már semmit. Esküszöm.
- Akkor ez mi? - tartotta az orrom elé. El is felejtettem, hogy minden nap amikor megnéztem dátumot írtam. Ujjaival egy bizonyos dátumra mutatott. Augusztus 4-e.
- Azon a napon már egy pár voltunk.
- De . . .
- Ne mondj semmit. Nem vagyok kíváncsi a mentségeidre és a hazugságaidra. Pakolj.
- Azt nem is én írtam.
- Persze!!! Még higgyem is el? Pakolj össze!
- Mi? - fakadtam sírva. - Azért szakítasz velem, mert találtál egy levelet, amit két évvel ezelőtt írtam és megnéztem egy hete? Ez nevetséges.
- Ha nem jelenten semmit, akkor nem írtál volna dátumot. - fakadt ki.
- De . . .
- Nem. Ne. Pakolj. Mész haza a következő géppel.
- És te?
- Én maradok.
- De . . .- nem tudtam befejezni a mondatot, mert rám csapta az ajtót.

Könnyeim záporoztak miközben pakoltam. A szemeim felpüffedtek, az orrom folyt. Képtelen voltam elhinni, hogy minden összedőlhet ennyid idő alatt. Ez lehetetlen. Minden olyan szép volt. Nem mehet csak így tönkre. Vagy ötször megcsíptem magam, hátha felébredek. Amikor Harry visszatért egy jeggyel és a szemébe néztem rájöttem nem fogok felébredni. Mindennek vége.
- A taxi már vár. - mondta és a kezembe nyomta a jegyeket.
- Harry. Én. . .
- Ne kérlek. Ne nehezítsd a dolgom.
- Kérlek szépen.
- Mondd szerettél te egyáltalán?
- Igen és szeretlek is.
- Aha. A taxi vár.
Olyan kegyetlenül viselkedett, hogy nem tudtam tovább ellenkezni. Inkább haza akartam érni. Minél előbb. És felejteni, ha az lehetséges.

Ma:
- Oké Sophi gyere. Ebből elég. Vagy elmondod mi történt, vagy hallgatsz örökké, de most már ideje kimozdulnod és elfelejteni Harryt. - viharzott a szobába Kate nyomában Louis-val.
- Ja kis csaj. Elég nyomasztó ám ez a kór amit elkaptál. Ha otthon vagyok Harry savanyú képét kell látnom, ha pedig veled és Katetel, akkor te szomorítasz el.
- Pontosan. Mondd el mi történt.- váltott kicsit kedvesebbre Kate.
És akkor kiszakadt belőlem. Elmondtam az egészet. Szóról szóra.
- De ha nem te írtad, akkor ki?- kérdezte azonnal Louis.
- Te bele oltál esve Peterbe? - röhögött fel Kate. Lou egy kicsit oldalba bökte, mire mindjárt komoly képet vágott. - Mármint, mutasd.
- Nincs nálam. Harrynél maradt.
- Bakker ez gáz. És tuti, hogy nem te írtad az utolsó dátumot?
- Hát persze, hogy nem.
- Szeretnéd, ha beszélnék vele? - ajánlotta fel Louis.
- Nem. Az olyan gyerekes. Nekem kell ezt megoldanom. Bár ha ennyire nem bízik bennem kétlem, hogy van értelme próbálkoznom.
- Ne beszélj butaságokat. Kiderítjük, ki volt az és megint minden úgy lesz mint régen.
- Ha láttátok volna hogy nézett rám! Utál. - suttogtam.

Az elkövetkező hetet nyomozással töltöttük. Louis, Kate és én mindent megtettünk, hogy megtaláljuk azt az embert, aki tönkretehette az életem. Louisnak hála az utcában lévő rendőrségi kamerák aznapi felvételeit is megnézhettük, de azzal sem mentünk semmire.
- Hát ennyi. Ennél többet nem tehetünk. Sajnálom. - rogyott le az ágyamra Kate.
- Azt hiszem ideje továbblépnem. Viszont előtte még beszélnem kell vele. Nekem viszont nem veszi fel a telefont, úgyhogy kérlek Lou hívd fel és beszéld rá a dologra.
- Oké. Ez a legkevesebb. Neki is jót fog tenni, ha megbeszélitek a dolgokat. Már Hívom is.  . . . Á Harry. Hogy vagy haver? . . . Ö Sophiéknál vagyok . . . nem, nem, de beszélni akar vele . . . de muszáj. . . Nem kell elhinned, hogy nem ő írta, de hallgasd meg. A kedvemért. . . . . Oké köszi. Akkor háromkor. Szia.
- Na?
- Háromkor vár a törzshelyen.
- Jajj Lou köszönöm. - ugrottam a nyakába. - Jövök egyel.
- Na majd bevasalom. Most viszont lépek, mert van egy kis dolgom. Szia picirépa. - nyomott egy csókot Kate arcára. - Sok sikert Soph.
- Köszi.

- Na akkor van még egy órád. Nem mehetsz így elé. Ne lássa rajtad, hogy szenvedsz.
- Nekem mindegy milyennek lát, csak higgyen nekem.
- Ugye nem akarod, hogy szánalomból bocsásson meg.
- Nem.
- Akkor gyere. Átvarázsollak.

Tényleg átvarázsolt. A szemem alatti karikák eltűntek a pirossággal együtt. A hajam selymesen omlott a vállamra. A ruhám is tökéletes volt. Úgy néztem ki, mint a legjobb pillanataimban.
- És akkor mosolyogj! - erőltetetten elmosolyodtam. - Megy ez neked jobban is.- noszogatott. Még egyszer próbálkoztam. - Na látod.
- Ez a maszk rám fog fagyni. - céloztam a hamis mosolyomra.
- Majd lesz az igazi is egyszer. - nyugtatott.

 Fél négykor elindultam a kis kocsmába. Nagyon izgultam. Tudtam, hogy most minden el fog dőlni. Hogy leszünk-e még valaha egy pár.
Nem akartam húzni az időt, egyenesen felfelé vettem az irányt. Célegyenesen ahhoz az ajtóhoz mentem, ahol azon az első napon ismerkedtünk. Éppen nyitottam volna az ajtót, amikor meghallottam Lola hangját.
- Sophi neee! Ne menj beee!- kiáltotta kétségbeesetten.
De már késő volt. Benyitottam és . . . lefagytam. Ott volt Harry és . . . Biancával* csókolózott.
- Sophi! - tolta el magától Biancát.
Megfordultam és futva indultam  lépcső felé.
- Sophi! Várj . . .


Itt a 20. rész. Kész dráma, de remélem tetszik. Muszáj volt egy kis izgalmat és szomorúságot tennem bele, mert már kezdett csöpögni. Szerintetek mi lesz a folytatásban? Tippeket kérnék.
puszi
* Ann nővére